Na, megírom a legújabb fejleményeket. Ira Drama Queennek nevezett már akkor is, amíg csak Maozzal drámáztam. Hát, ha lúd, legyen kövér; olyan jelenetet kerekítettem kedd este, hogy csak. Ugyebár eldöntöttem, hogy akkor én munkát keresek, itthagyom őket a francba, ámde nem akartam még szólni csak a hét vége felé, esetleg a jövő héten, mert egyrészt meg akartam várni, mit mondanak az ügynökségek, hogy vajon mennyi idő, míg kapok munkát, másrészt még beszélni akartam azzal a nénivel, a Leával, aki olyan kedvesen meginvitált valamikorra magához múlt szombaton. Szóval megírtuk a Giacomoval a cv-t. Ki is nyomtattam. Jó szar napom volt egyébként persze, mert ha nincs baj, kreálok magamnak, meg a Maoz is megírta, hogy másnap megy haza… Meg egyáltalán, na. Este meg a Daniela megkérdezte, mikor gondoltam visszajönni karácsony után. Upsz. Na, én meg nem hazudtam, mondtam, hogy nem kívánok náluk dolgozni a továbbiakban… Szép volt, mindenesetre, nyilván nem értette, mi bajom, én nyilván nem tudtam elmagyarázni. Hazajött Giacomo is (a férje, nem akivel a curriculumot írtam, természetesen), na ő se értette egészen, de legalább nem kapott láthatóan agyvérzést. Daniela baromi ideges volt… Természetesen tök kész voltam, naná, hogy bőgtem. Na nem úgy igazán, de mégis, csak ahogy egy drama queen könnyez. Ők aztán elmentek otthonról, de hamar visszajöttek, és akkor mondta a Daniela, hogy ő nem gondolja, hogy könnyű, mert tudja, hogy nehéz, meg hogy a húgomnak autóbalesete volt (ja, a húgomnak autóbalesete volt, mellesleg… Azért mellesleg, mert csak a kocsinak lett baja, nekik nem, hál’ Isten!!), meg hogy most kivagyok, mert a barátom hazament (amit tagadtam, hogy emiatt, de lehet, hogy igencsak mégis közrejátszott az egyik  dráma a másikban, a Sharon is megmondta nekem a múltkor, hogy ha egyvalami rossz, akkor minden rossz, jajj, ez a Sharon olyan bölcs!), meg hogy a gyerekek is folyamatosan betegek, meg hogy ő is ideges sokszor, de hogy gondoljam ezt még át, gondolkodjak pár napig, mert tényleg lehet, hogy most csak ideges vagyok, és pont minden összejött. Mondtam, jó. Hazajöttem, bőgtem, mint a hülye, de nem úgy, hogy bőgés, hanem hogy könnyfolyás. Mondtam is, Hal te télleg olyan hülye vagy, hogy alkalmas helyen mutogatni kellene. Merthogy a baj télleg az én fejemben van, hogy én mindig azt gondolom, hogy mások nincsenek megelégedve velem, hogy mindig azt gondolom, hogy mindenféle elvárásoknak kell megfelelnem, amilyen elvárások nincsenek is. Normális esetben, ugye, tudja ezt mindenki, arra az álláspontra helyezkedem, hogy márpedig szeretni fognak, ha beledöglenek is, és úgyis bírok én lenni a legjobb mindenben, na majd meglátják. Na, kár, hogy most nem volt erőm erre az álláspontra helyezkedni. Mindenesetre az, hogy a Giacomo nem harapta e a fejem, hanem sokkal inkább úgy tűnt, mint aki meg akarja érteni, mi a bajom, meg az, hogy utána azt mondta a Daniela, hogy tudja, hogy nem könnyű, szóval, hogy némi megértést és jóindulatot tapasztaltam, igazán jólesett. Aztán szerda este még beszéltünk a Danielával, illetve főleg ő beszélt. De nem ez a lényeg, hanem hogy mit. Hogy nem azért akadt ki azon, hogy eláztatták magukat a múltkor a gyerekek, mert eláztak, hanem hogy akkor ázott el a Lu, amikor beteg meg lázas is volt, meg hogy ha ideges, nem velem van baja, csak pl ma is beszédett tartott a főnöke neki (lesikította  a haját…), aztán ment ő is bőgni a mosdóba. Meg hogy majdnem szívrohamot kapott tegnap, mert ezt télleg nem várták, merthogy a gyerekek is szeretnek, meg ha nem vagyok ott, kérdezik, hogy hol vagyok, meg hogy ők is egy hét után túl voltak a nehézségeken, merthogy gyorsan megszoktam, hol, mit, hogyan. Meg hogy vannak nehéz pillanatok, meg időszakok, meg vannak szépek is, és hogy lesz ez jobb is, meg majd megyünk a tengerhez hétvégenként nyáron (mert a Giacomo szüleinek – mondtam, hogy baromi gazdagok – van házuk ott), és hogy ha azt mondom, szeretnék egy szabad szombatot minden hónapban, vagy egy szabad délutánt a héten, az reális kérés, meg ha van kérésem, mondjam, de ha magam se tudom, mi a probléma, azt nehéz megoldani. Ilyenek. Hiába, én időről időre előadok egy ilyet, hogy abszolúút hp vagyok, de aztán mindig jobb lesz… Mondtam, hogy nem véletlenül nem akartam még szólni, a tegnap a legrosszabb pillanat volt ehhez, teljesen a hullámvölgy legalján voltam (ezt nem így mondtam, fogalmam sincs, mi a hullámvölgy olaszul). Na mindegy, szóval, tisztára megértő volt, szinte kézzelfoghatónak tűnt a jóindulata. Meg a kétségbeesése is, szerintem… Különösen az a rész tetszett, hogy bőgött a mosdóban. Ezen a ponton egész közel kerültünk, azt hiszem :D Na mindegy. Mondtam, hogy most azt hiszem, maradni akarok, de gondolkodom még, mert nem akarok minden nap mást mondani. Hát, gondolkodtam is jó sokat. Osztok-szorzok, tanulni így könnyebb, és, ha képesek vagyunk beszélgetni időnként, és főleg én képes vagyok definiálni és artikulálni felé (jajj, de jók ezek a szavak!!), hogy mi bajom van, ha van, és nem magamban dohogok és nem hergelem magam, és ha nem kapok agyvérzést mindenen, akkor klassz lesz ez. Meg ha nem akarom kitekerni a gyerekek nyakát, amikor nem akarnak aerosolozni (ami baromi unalmas) és bevenni a gyógyszert (ami undorító). Meg hogy ha lesikítaná újra a hajam, akkor lehetőség szerint ott és akkor mondjam meg, hogy akkor itt álljunk meg egy pillanatra, mély levegő, be, ki… Mindesetre ma azt mondtam, hogy maradok. És ez egy jó nap is volt. Most teljes erőmből remélem, hogy így is marad, mert nem szeretném ezt mégegyszer eljátszani… Szerintem ők sem… Meg kéne tanulnom nekem is relaxálni, ha nem akarom diliházban végezni. Vagy gyomorfekéllyel. Vagy rosszabbal. Baromi büszke vagyok rá, hogy hasonlítok az anyámra, de ezt az egyet jó lett volna, ha nem öröklöm, ezt a rágódásos, magamat emésztős, aggodalmaskodó természetemet. Meg az egyenes hajat, bár az a kisebb baj.

Amúgy meg kb. húsz napot leszek otthon, ami tök jó. Kell hoznom tejhabosítót, lehet, hogy kizárólag ez a baj, hogy majd’ két hónapja nem ittam habos kávét. Tökre valószínű. Ó, és holnap megnézem, hogyér agyák a repülőjegyeket. Lehet, hogy repülök haza, nem buszozom. Mármint Velencéből. Merthogy odáig meg vonat van pár euróért. Na majd meglátom.

Most pedig megcsinálom a házimat holnapra. Aztán meg talán még lesz erőm a héberre is kicsi. Sharonnál hagytam az igés papírjaimat vasárnap. Tegnap nem találtam, aztán írtam neki, hogy biztos otthagytam, ki ne dobja, az a jövőm kulcsa. Ő meg visszaírt, hogy ott várnak engem, ne aggódjak. Az Ido meg hazautazott szerdán. A Sharonnak csak rám kellene gondolnia egyedül abban a lakásban, de kevéssé hiszem, hogy így van. A Maoz meg megírta, hogy hazaért, és süt a nap, és meleg van, és ott kellene lennem. De hogy én erre mért nem azt írtam, hogy mennyél te a francba el, azt nem tudom. Mert ilyet írnia jelen állapotomban nekem, amikor befagy a seggem, mert nem vettem még télikabátot, és amikor esik az eső, szakad, ömlik, igenigen pofátlanság.